Itt tartózkodásom óta nem olvasok híreket, nem nézek tévét és nincs túl sok információm arról, mik történnek otthon és a nagyvilágban. Bár nem hiányzik, tudom, hogy lépést kellene tartanom, nem pedig elszigetelnem magam ebbe a mesterséges világba, ahol sokáig alhatok, van mit ennem, van szállásom, mindennap sportolhatok és a legnagyobb kihívás ami előttem áll egy (vagy két) idegen nyelv elsajátítása valamint a mindennapi munka, ami nem megy mindig könnyen, de szeretem! Nagyon jól tudom, hogy a való világ nem ilyen, hogy egyszer majd ki kell szakadnom ebből és az fájni fog, de ha már megadatott ez a lehetőség, akkor hadd élvezzem, hadd úszkáljak benne egy kicsit, amíg tehetem.
Erre a hétre jutott bőven a médiából ígyis, hétfőn szerepeltünk a tévében, kedden pedig a kezembe nyomtak egy helyi kiadványt, amelyben egy fél oldalas cikk jelent meg az új "Európai Önkéntesről", rólam.
A televíziós szereplés egy meghívásnak köszönhető, mely által az egyesület tagjai ellátogathattak Barcelonába a katalán TV-hez (www.tv3.cat) és mint közösség részt vehettek egy élő adásban. A műsor színvonala szerintem kritikán aluli, egyfajta délutáni talkshow, amiben kibeszélik a helyi híreket, meghívnak helyi "hírességeket" és próbálnak irtó viccesek lenni. Ott ültünk hát a stúdióban két órán keresztül, amikor tapsolni kellett tapsoltunk és amikor minket mutattak mosolyogtunk... a felvétel megtekinthető az interneten (a dátum november 9), de később kapok egy DVD-t is róla, emlékbe :) Ha másra nem is, arra jó volt ez a kirándulás, hogy kicsit kimozdultak a betegetek és történt valami, amit jól ki lehet beszélni :) A magam részéről érdekes volt azért, mert új betegeket ismertem meg, hasznosnak éreztem magam, mert segítettem nekik a buszba történő ki-beszállásnál. Rám volt bízva továbbá pár néni, akik nagyon aranyosak voltak. A visszafele úton kifogtam egy útitársat, aki végig beszélt hozzám, én meg csak bólogattam és próbáltam kitalálni, miről is beszélhet, de szinte semmit sem értettem, ő meg azt nem értette, hogy én mit nem értek, de sajnos nem adta fel :) Hosszú, furcsa út volt, de túléltem :)
A keddi nap volt az a nap, aminek előbb utóbb be kellett következnie, csak a helyszín és az időpont volt kérdéses :))) Már hiányoltam saját magam szerencsétlenkedéseit, fura is volt nélkülük. Az egész őrület már kora reggel kezdődött, amikor is késésben voltam az állomásról, ahol előre megbeszéltem munkatársammal, Xavival, hogy felvesz kocsival és együtt megyünk Sabadellbe. Kár volt sietni, mert ő késett, nem is keveset, de persze ez itt normális, no pasa nada. Sabadellben először jártam, ide sokkal komolyabb betegségben szenvedő emberek járnak terápiára. Reggel 9-kor részt vettem egy dolgozói megbeszélésen, ami egy órás volt és katalánul zajlott (mint minden), rendesen szenvedtem, hogy nyitva tartsam a szemem! Szerintem látták is rajtam, hogy nem dob fel a téma és a kezembe nyomták a szervezet havi kiadványát, amiben szerepelek :) Pár hete kértek fel, hogy írjak magamról, miért vagyok itt, mivel foglalkoztam korábban stb és ez az, ami most megjelent. Örülök neki, mert ez által többet megtudtak rólam, olyan dolgokat, amiket nem tudtam vagy nem akartam mindenkinek elmagyarázni. A megbeszélés után a szokásos három órás foglalkozás következett a betegekkel, amikor is újra végig kellett nézni a hétfői még mindig idióta TV show-t velük, de nagyon örültek, ha csupán pár másodpercre is, feltűntek a képernyőn. Munka után ment a diskurzus, hogyan juttassanak haza Terrassaba, de nem értettem meg pontosan, hogy miről is beszéltek. Aztán az egyik lány elvitt a helyi buszállomásra autóval, hogy akkor itt tessék felülni egy buszra és már kedvesen integetett a kocsiból miközben én a pénztárcám felé kutattam és szép lassan leesett, hogy az bizony otthon maradt. Természetesen egy euro sem volt nálam és a spanyol telefonomon sem volt semmi pénz, ott álltam hát az ismeretlen város buszállomásán, pénz, iratok, telefon nélkül. Megálltam egy pillanatra és végig gondoltam, hogy igen, ez az az érzés, ami eddig hiányzott, a kétségbeesés, a jajmostmilesz :) aztán persze mindig lesz valahogy. Megtalálom a táskám mélyén a magyar mobilomat, amiről hívogatom Xavit, aki nem veszi fel és már azon gondolkodtam, mit adjak el a táskámból (kinek kellene ez a sok spanyol könyv!) vagy hogyan kitől kérjek 1 euro 60 centet az útra. Aztán nagy nehezen felveszi, és összeszedem minden spanyol tudásom, no tengo dinero, lo siento és egyebek, majdnem a földbe süllyedek. Aztán érkezik is egy óra múlva, addigra én már jól szétidegeskedtem magam, a visszaúton nem is szóltunk egymáshoz. Délután a kórházban egész jó volt, és este is a Minyons tréningen, de nehogy már minden jóra forduljon! Hazafelé jövet kiesett az egyik havi kontaktlencsém, amit két napja használtam először :I no pasa nada!
Közhely, de tényleg kellenek az ilyen napok, hogy értékelni tudjuk azokat, amikor minden összejön vagy azokat, amikor nem történik semmi különös, csak élünk...burokban vagy anélkül.
Don’t worry, be happy! Csak egy pici honvágy. Ami szóra sem érdemes, hiszen mindjárt haza látogatsz. Itthon azonban az égvilágon semmi sem történik – sem az újságokban, sem a TV-ben, sem a környezetvédelemben, sem a szomszéd utcában. Keresve sem találhattál volna jobb időt magadnak a távollétre. Itt megállt az élet, pontosabban egyhelyben toporog, mivel az időt magaddal vitted Katalóniába. Coma Rugán befutottad a világtengereket, a Merczer-féle fotó szerint szembenéztél egy vödör sangriával, a sabadelli buszpályaudvaron szorult helyzetből is kivágtad magad. Hát most lássuk, hogy mire mentek ketten: Te meg az Idő! Vesztett csaták nincsenek, csak tehetségtelen hadvezérek. Mit lehet ott csinálni, amit idő hiányában itt nem lehet? Na, erre tényleg kíváncsi vagyok!
VálaszTörlés