2010. január 19., kedd

Care

Múlt vasárnap rendezték meg a félmaratont Terrassaban, amire annyira készültem, de úgy tűnik, hogy számomra a huszonegy kilométerrel való szembenézés még várat magára. Lehet, hogy túl nagy lendülettel indultam neki az évnek és kellett valami, ami visszarántson vagy csak a szokásos figyelmetlenségem következménye, hogy múlt hét pénteken sikeresen leöntöttem a combom egy lábos forró vízzel, amit a reggeli kávémnak szántam volna. Az események furcsa egybefüggése, hogy Dániában töltött fél év alatt is csináltam már ilyet, csak akkor a csuklóm kapta. Ott ránéztek és azt mondták, tartsam pár óráig hideg vízben. Se fájdalomcsillapítás, se egyéb ellátás. Később a seb tisztítására a szappanos vizet javasolták. A péntek reggelt így a sürgősségin indítottam és ha már így alakult, hadd jellemezzem pár mondatban a spanyol járóbeteg-ellátást saját példámon keresztül. Nem tudom, hogy működik a többi a nyugat-európai országban, de a spanyolok (legalábbis a katalánok) így külső szemmel nézve nem igen kívánhatnának jobbat.

Kezdjük az alapokkal: amikor belép az ember, általában egy hatalmas információs pulttal találja szembe magát, amit szinte csak az különböztet meg egy több csillagos szálloda recepciójától, hogy a szobakulcsok helyett színes képek lógnak. Ennek hazai kontrasztja a csöppnyi bódéjából előbújó morcos nyugdíjas korú portás (asszony), aki többnyire azért kedvesen útbaigazít minket otthon is. A spanyol kórházakban és rendelőintézetekben az információs pultnál regisztrálnak minket és mondják meg, hogy melyik részlegre, folyosóra, ajtóhoz menjünk. Az egészségügyi intézmények először is megfelelnek az alapvető elvárásoknak (tisztaság, higiénia!- Magyarországon örülhetünk ha a mellékhelységben találkozunk vécépapírral). A falak színesek képekkel, rajzokkal díszesítve. Itt még lent a mínusz harmadikon is sikerül elrejteni az épület fűtő és kitudja még milyen csöveit és nincs az embernek olyan érzése, mintha egy űrhajóban járna.

A hölgy, aki felvette az adataimat, közölte velem, hogy ne várjam ki a balesetin a sort, menjek be egy hátsó ajtón és ott azonnal el fognak látni. Így is történt, az első nővér aki szembejött megkérdezte, hogy mi történt, bevezetett egy külön szobába, lefeküdtem és az orvos már ott is volt két percen belül. Fiatal, szimpatikus fiatalember, aki a vezetéknevemből tippelve rákérdez, hogy magyar vagyok-e, mert ő ismer egy Máté Borbély nevű kosárlabdást Magyarországról, Pécsről (ezt nagyon viccesen mondta), aki a Barcelonaban játszik és nagy kedvence. Azóta már én is ismerem és legközelebb felkészültebb leszek:) Na de folytatásképp kapásból kaptam is két szurit, egy tetanusz-félét a karomba és egyet a fájdalomra a fenekembe (még választhattam is hova szeretném :) Aztán ellátták a sebet, rápakoltak egy csomó krémet és lekötözték. Az elkövetkező két-három hétben két naponta járok kötéscserére.

Az, hogy itt kedvesek az orvosok és hogy kétségem sem támad nem megbízni a lehető legjobb ellátásban, nem egyszeri látogatásom eredménye. Az itteni munkámból adódóan nap mint nap találkozom orvosokkal. Ugyanígy találkozom a másik oldallal is és ha a betegeket nézem, szintén hatalmas különbség vannak. Csak arról tudok beszámolni, amit eddig láttam, így tegnap például a váróteremben végig nevetgéltünk az betegekkel amíg sorra kerültem. Nagyon feltűnő, hogy az emberek életszínvonala mennyivel jobb itt, igényesek az öltözékökre, nem feszültek, idegesek vagy ha azok is, azt jól leplezik. A sor halad, aki nem siet, előre engedi azt, akinek dolga van. Ha időpontra mész, akkor azzal számolhatsz, hogy minimum akkor vagy még korábban be is jutsz! Egyértelmű, hogy az ellátásra szorulók hangulatuk hatással van az orvosokéra és ugyanígy fordítva. Az egészségügyi ellátás ingyenes (természetesen nem ismerik a hálapénz fogalmát), az orvosokat rendesen megfizetik. De valóban mindent csak pénz kérdése lenne???

2 megjegyzés:

  1. Remélem jobban vagy, gyógyul a lábad!

    VálaszTörlés
  2. Sokkal jobb a lábam, még egyszer megyek kötéscserére de nagyon szépen javul :))) Sok puszi neked!!!

    VálaszTörlés