2010. június 26., szombat

The end and a new beginning

Tegnap volt az önkéntes projektem utolsó napja. Hogy mit éreztem? Semmit. És ez engem lepett meg a legjobban. Sem szomorúságot, sem örömet, sem nosztalgiát, sem megkönnyebbülést. Vége van és kész. Még csak el sem búcsúztam senkitől. Sokan még csak nem is tudják, hogy nem megyek többet. Nem éppen erre számítottam. Azt gondoltam, hogy sírva fogom elbúcsúztatni a betegeket, akikkel együtt dolgoztam és hogy fájó szívvel hagyom itt Katalóniát az önkéntes program után. Azt gondoltam, hogy nehéz lesz 9 hónap szabadságot, nyaralást magam mögött hagyni. Mégsem az. A körülmények idő közben változtak. Eredeti terveim, mely szerint hazamegyek tanulni meghiúsultak a pénz és ösztöndíj lehetőségek hiánya miatt. Találtam egy multinál állást itt Terrassában és maradok. Ezzel kicsit úgy érzem, hogy nem is ért véget semmi. Sőt csak most kezdődik igazán. Szerettem amit csináltam, és egyáltalán nem garantált az, hogy szeretni fogom, amit csinálni fogok. Szerettem volna a szakmámban, non-profit szervezetnél állást találni, de ehhez még tanulnom kellett volna és a szakmai előrehaladásom úgy tűnik várat magára. De hát a választás nem mindig a miénk. Az EVS projektem sajnos egy kész anyagi csőd lett, nem fizettek ki sok száz eurót nekem (lakbér és zsebpénz) és lehet, hogy már nem is fogják. Össze kell szednem magam anyagilag és ehhez igenis a multi környezet a legalkalmasabb és a 10 órás munkarend egy gép előtt görnyedve. Tudom, hogy ez nem végleges állapot és hogy idővel megtalálom a hozzám illő munkát, de hogy az itt lesz-e Spanyolországban, vagy tovább kell mennem... idővel kiderül...

Folyt.köv.

Express trip to Portugal: Porto and Lisboa in 2 days

Portóba pár hónapja vettem egy fapados jegyet. Akkor még nem tudtam, hogy dolgozni fogok és a pénteki indulás kissé rizikós, valamint azt sem, hogy végül változtatok az eredeti terveken és Lisszabon felé veszem az irányt, hogy meglátogassam Emit és a három hetes kis Brunot :)))

Mindössze két napom volt, hogy benyomást szerezzek Portugália két legnagyobb városáról. Visszagondolva olyan volt ez a villámlátogatás, mintha valaki körbe repített volna az országon, felpillantott volna mindenből egy kicsit, mindenből csak felszínesen, madárröptében. Portóba az óra hátratekerése után péntek reggel fél 9-re érkeztem és a déli busz indulásáig volt időm körbefutni a belvárost. A repülőtérről körülbelül egy óra alatt lehet bejutni a központba, és ha a buszos megoldást választjuk, kicsit megfigyelhetjük a külvárosi életet is. A főképp családi házas környéken a portugálok előszeretettel teszik ki zászlajukat a ház falaira, ablakaira, és a rengeteg itt élő brazil származású lakosság miatt sok a brazil lobogó is. Miközben városba tartva a reptéren beszerzett térképpel manővereztem, a mellettem ülő bácsi megkérdezte tőle, hogy segíthet-e útbaigazítani. Először angolul beszélt hozzám, aztán átváltottam spanyolra, ő pedig portugálul folytatta a kommunikációt. Nem is gondoltam volna, hogy a két nyelv ennyire hasonlít egymásra. Még ha mindent nem is értettem meg, de feltett szándékom volt, hogy ki akarom próbálni ez az érzést, hogy milyen két különböző nyelven beszélni, mégis megérteni egymást (a magyarral ezt ugye igen nehezen lehet kivitelezni és mindig irigykedve hallgattam, ahogy a lengyelek saját nyelvükön társalognak a szlovákokkal). Végül ez a hetvenéves kinézetű, de jó formában lévő, életvidám bácsika lett portói idegenvezetőm :))) Felajánlotta, hogy végigfut velem Portó fő nevezetességeit, én pedig örömmel elfogadtam. Először kissé tartottam a dologtól, szeretek ugyanis a magam útján járni, de végül még a térképre sem volt szükségem, élveztem a beszámolókat, az épületek történeteit, nyugodtan fotózhattam, nem kellett közben az utca neveket figyelni. Megmutatta a híres Sao Bento vasútállomást (melynek több, mint 30 ezer apró csempe díszíti a falait) és a történelmi városközpont legfontosabb épületeit (melyek az UNESCO világörökség részei is). Megnéztük a Katedrálist (román-gótikus székesegyház), a Szent-Ferenc templomot és elidőztünk egy, a Douro folyót átszelő hídon is, ahonnan a város mindkét részére gyönyörű kilátás nyílt. Végül elköszöntünk egymástól és még volt időm beszerezni egy vaníliás cukros croissant, mely annyira csábítgatott az egymást érő cukrászdák és kávézók ablakaiból. Portugália valóban az édesszájúak Mekkája!



Lisszabonba óránként közlekedik távolsági busz a városból, nagyjából 3,5-4 óra a menetideje. Az autópályán sajnos nem sokat látni az országból, persze a táj ott is gyönyörű, sok a szőlőültetvény és zöld, erdős részek jellemzik. Ez a pár óra gyorsan eltelt és nagyon fel voltam dobva csupán annak gondolatától, hogy pár óra múlva találkozom Emiékkel. Lisszabonban a buszállomás viszonylag messze van a belvárostól, érdemes metróra szállni. Az itt töltött délután alatt közel sem tapasztaltam a portói vendégszeretet. A metró jegy árus nő úgy szólt hozzám, mint egy állathoz, az állomáson nem volt kiírva sehol sem, hogy melyik oldalon, melyik irányba visz a metró és akiket megkérdeztem, nem beszéltek angolul és spanyolul sem értették, hogy mit akarok. Végül egy hasonló cipőben járó kínai világjáró fiúhoz csapódtam, aki hasonló bizonytalansággal állt ott. Szerencsét próbáltunk és felszálltunk egy irányba, mely aztán a belvárosba tartott. Az Parque Eduardohoz közel szálltam le, mely a központ leghosszabb parkja. Északi részén egy gigantikus méretű zászló áll, majd lefelé tartva a park egy nagy körforgalomba torkollik, amely több fontos sugárút találkozása is egyben (Marqués de Pombal).



Aztán a folyó felé folytatva az utat a Liberdade sugárúton tartottam lefelé, bízva abban, hogy ez majd elvisz a fő látványosságok felé. Rossz turista módjára ugyanis nem olvastam utána annak, hogy mi az, ami ebből a városból kihagyhatatlan, ha 3 órája van az embernek, csak azt tudtam, hogy a 28-as villamoson nekem még aznap utaznom kell. Ezen az úton gyakorlatilag a szállodákon kívül semmi érdekeset nem láttam és mivel eltelt egy óra a gyaloglással, már-már kezdtem kétségbe esni, hogy nem látok semmit Lisszabonból. Amikor azonban feltűnt a Nemzeti Színház és azon a környéken egy rendkívül meredek felfelé vezető utcacska egy ócska villamossal, kezdtem megnyugodni. Nagy sebességgel elindultam a villamos felé, közben majdnem elütött egy autó... basszus Portugáliában nagyon vigyázni kell, akkor is, ha zöldön megy át az ember, főleg a hozzám hasonló figyelmetlen, ám lelkes turistáknak!!! Felnyomtam magam a villamosra, ami nagyon eredeti volt, kicsi, egy terű, a két szélén egymás felé néző fapaddal. Itt aztán begyűrtem egy szendvicset és vártam az indulásra. Meglepetésemre a teljes menetidő 1 perc volt és csupán a domb tetejéig vitte az utasokat. Gyalogosan az élmény talán jobb, és így még az 1,45 euros jegyet árát is megspórolhatjuk. Itt aztán már fogalmam sem volt, hol vagyok, a térképet is eltettem, és nem érdekelt, csak mentem a megérzéseim után, élveztem a fotózást.
Nagyon szépek ezek a kicsempézett házak! Többek között az utcanévtáblákon, a magánházakon, a középületek falain, a metróállomásokon, vagyis lépten-nyomon feltűnnek, hogy Lisszabonban kívülről csempézik a házakat. Ezt úgy hívják, hogy azulejos, a hagyományos portugál csempefestészet, amelynek eredeti rendeltetése az üres terek kitöltése, dekorálása volt. Szívesen vetettem volna magam bele a szűk, olykor koszos, sötét utcák rengetegébe, de teljesen elveszni sem akartam, így maradtam a forgalmasabb részeken. Újabb óra nézelődés után, hogy betájoljam magam nagyjából a térképen, egy téren megkérdeztem egy másik turistát, hogy mégis hol vagyunk, és mire végül megtaláltam a pozíciómat, feltűnt ő, a 28-as villamos és jött az újabb rohanás a megálló felé, mert nekem azon nyomban fel kellett rá szállnom. És igen, olyan, amilyennek leírták: meredek lejtőkön és dombokon fut le és felfelé, szűk kis utcákon, hogy kinyúlva már-már megérinthetjük a házak falait, zötyög, pattog, igazi hullámvasút! A teljesen vonalat nem volt szerencsém kipróbálni, mert az egyik állomáson kitette az utasokat műszaki hibára hivatkozva, de nekem ez jól is jött, ugyanis a villamos vezető lány útbaigazítása alapján egész közel tett le ahhoz a ponthoz, ahol Brunoval, Emi portugál barátjával találkoztam. Egyre közeledett küldetésem célja, hogy barátnőmnek meglepetést szerezzek a látogatásommal. A 28-as ezen állomása a Basilica de Estrela volt, de a kívülről valóban gyönyörű épületnél jobban érdekelt a vele szemben lévő botanikus kert, így a fennmaradó időt itt töltöttem, egy tündérmesébe illő sok száz éves fa árnyékában megpihenve.





Ezután elindultam a Brunoval megbeszélt találkozópontra, mely a híres Április 25-e hídhoz nagyon közel volt, így megcsodálhattam őt. A két kilométer hosszú csodás híd a San Fancisco-i Golden Gate mintájára épült, nevét az 1974-es Szegfűforradalomról kapta. Gyakorlatilag a híd alatt van egy kissé elhagyatott gyár terület, ahova több cég is kitelepült. Itt dolgozik Bruno, aki egy reklámfilmeket készítő cégnél vágó. Mivel aznap nem tudta befejezni a munkát 8 előtt, még ráhúztunk 2 órát és addig vártam rá, amíg aztán végre beültünk a kocsiba, hogy Almaba felé vegyük az irányt, ahol jelenleg laknak. Ez a híd másik oldalán van, egy lakóparkos város, ahova láthatóan tényleg csak aludni járnak az emberek, központi része sincs igazán. Este 10 után értünk haza, és mondanom sem kell, hogy mennyire örültünk Emivel a találkoznak. Mindketten nagyon fáradtak voltunk (Emi a 24 órás babázástól és a rendszertelen alvástól, én pedig az egész napos mászkálástól és a reggel 4 órás keléstől). Sajnos nem voltam éhes, pedig vacsizhattam volna jó kis magyar kosztot :))) Itt volt ugyanis az anyukája is, aki a babázással segített Eminek. A kis Bruno Attila nagyon szép baba és ott létem alatt nagyon nyugodt volt, végig aludt, mint egy angyalka. Későig beszélgettünk, aztán másnap együtt reggeliztünk, Brunika etetés után felavatta a kanapét egy kis böfivel, és már mennem is kellett vissza... gyakorlatilag szegény Eminek még ideje sem volt elfogni, hogy ott voltam, de biztos vagyok benne, hogy még visszatérek xD!

Rövid látogatásom minden bizonnyal nem elégítette ki kíváncsiságomat Portó iránt sem. Másnap újabb 4 óra buszozás után a fennmaradó másfél órában mintegy megveszett vad futottam végig a fel nem térképezett részeket, folyamatosan kattintgatva a kamerával. Egyszerűen mindent olyan gyönyörűnek láttam, olyan művészinek, az ablakban lógó szennyestől a giccsesen feldíszített sikátorokon át, a folyóparton sütkérező sirályokat, mindent! Nagyon szerencsésnek és boldognak éreztem magam ebben a világban, feltöltve pozitivizmussal és szeretettel ez iránt a világ iránt. A lenti képek ekkor készületek.


2010. június 25., péntek

Dali, Figueres, Cadaques

A figueresi Dali múzeum kihagyhatatlan élmény a Katalóniába látogatóknak. Barcelonától 2 óra alatt jutottunk el kocsival, de ha valaki turistaként kicsit több időt tud itt tölteni, megéri rászánni egy napot a dél-francia határtól pár kilométerre fekvő városkákra. Ha pedig Gironában töltünk pár napot, fél óra alatt még vonattal is könnyen megközelíthető. Figueres Dali szülővárosa és hosszú, tartalmas életének végső állomása is egyben. Az itt található múzeum egyben a művész sírhelye is.

Az érdeklődőknek összeszedtem néhány infót Dali életéről nagyon röviden (lsd. lent) Ajánlom mindenkinek, hogy ezen kívül is olvasson utána, megéri! A bulvárlapok mai eseményeit simán lepipálja az ő élete! Egyébként itt nem csak egyedi és rendkívül gazdag szürrealista művészetéről ismerik a helyiek, hanem feleségéhez fűződő őrült szerelméről és szerelmeiről, valamint rendszeres droghasználatáról is. Állítólag azok és az ital nélkül nem születhettek volna meg ezek a látomásokat idéző alkotások, bár azért erről megoszlanak vélemények. Egy még életében elismert művészre mégsem lehet csak úgy ráakasztani a drogfüggő címkét. Ő maga így vélekedett erről: "Nincs szükségem drogokra, én vagyok a drog." Végül is minden nézőpont kérdése...




Az 1904-ben Figuerasban született Dalí már gyerekként saját világot alkotott magának. Műveltségét jogász apja könyvtárának darabjaival alapozta meg, de anyja mély vallásossága és a nem hívő apja közötti ingadozás is formálta őt. Már kisgyerekként franciául tanult, az impresszionista művészettel való találkozása után pedig 12 évesen beiratkozott szülővárosa művészeti akadémiájára. Első kiállítását 1919-ben a városi színházban tekinthették meg az érdeklődök, ekkoriban már az írással is próbálkozott.

1920-tól Madridban tanulta a művészetet, a Szépművészeti Akadémia hallgatójaként botrányairól is híressé vált, le is tartóztatták. Ezekben az években kötött szoros barátságot a filmes Luis Bunuellel és a költő Federico García Lorcával. 1925-ben első önálló kiállítását ünnepelhette, egy évre rá Párizsban már Picasso társaságát kereste. A szürrealistákkal, valamint Paul Eluard feleségével való találkozása megváltoztatta az életét, képei óriási sikereket hoztak számára, az orosz származású Gala személyében pedig rátalált élete szerelmére.

A harmincas évekre kialakult saját „hiperrealista”, „paranoid-kritikai” stílusa, képeinek álomvilágában a hétköznapi tárgyak deformálódnak és bizarr, irracionális átváltozásokon mennek keresztül. Képeinek olykor több nézetet is adott, mást látni rajtuk messziről és mást a részletek vizsgálatakor. Az évtized második felében a politikába is beleártotta magát, Franco híveként elvesztette García Lorca és Bunuel barátságát, akivel korábban két szürrealista filmen is együtt dolgozott.

1940-ben elhagyta Spanyolországot, hosszú évekig az Egyesült Államokban élt. Az ekkor már világhírű művész díszleteket, jelmezeket tervezett a Metropolitan Opera számára, s még az ékszertervezésben is kipróbálta magát.

Sikerei hazájába való visszatérése után sem maradtak el, Figuerasban munkásságának emléket állító múzeum nyílt. Felesége 1982-ben bekövetkezett halála megtörte, Gala távozása után visszavonultan élt, ekkor készültek utolsó képei. 1989-ben szülővárosában hunyt el, ott is helyezték végső nyugalomra.

Leghíresebb festményei között Az emlékezet állandóságát, A lángoló zsiráfot, a Látomást... (tigrisekkel és póklábú elefánttal) és A polgárháború előérzetét emlegetik. Irodalmi munkássága is jelentős, illusztrációkat, sorozatokat készített Dante Isteni színjátékához, a Carmenhez, Rabelais Gargantua és Pantagrueljéhez, Voltaire Candide-jához, Cervantes Don Quijotéjához. A mesterség minden fortélyának birtokában volt, a klasszikusokkal is felvehette a versenyt, de senki sem engedte ennyire szabadon fantáziáját. „Én abban különbözöm a többi bolondtól, hogy nem vagyok bolond” – állította magáról. (forrás: www.ujszo.com, MTI)




Figueres után Cadaqués felé vettük az irányt, innen származnak Dali szülei. Az eredetileg halászfalucska ma már turistalátványosság és a régió jómódúinak híres üdülőfaluja, melynek állandó lakossága alig haladja meg a kétezret-ötszázat. A faluba hosszú kanyargó, olívaolaj fákkal és gazdag növényzettel övezett utakon vezet az út, a hegy tetejéről kilátás nyílik a Földközi-tengerre, majd a dombon lefele ereszkedve feltűnnek a falu fehér házacskái és a kikötő. Dimbes-dombos kanyargó szűk kis utcák, sok színben pompázó virágok és egy gyönyörű kikötő fogadja az idelátogatókat. Nem csoda, hogy Dali is sok időt töltött itt Gálával.



2010. június 12., szombat

2010. június 9., szerda

best 5 years :)

"Az a furcsa, hogy 25 évesen senki sem képes felfogni, hogy élete legjobb 5 éve következik. Persze 30 után is lesznek jó napjaid, de soha többé nem fogsz úgy átélni minden percet, mint 25 után. Ezt viszont csak 30 után fogod megérteni, amikor ennek a lenyűgöző életérzésnek az elmúlását kezded átélni. Valahogy nem lehet hosszában és keresztben egyszerre megélni az életet. Egy nagy német filozófus ezt úgy fogalmazta meg, hogy a Minerva baglya (az emberi tudás szimbóluma) csak az éj beálltával kezdi meg röptét. De a megfogalmazás még csak hagyján. A fontos az, ami ebből következik. És az következik, hogy az életed alapvető döntéseit a következő években kell meghoznod. A mély érzéseknek, a nagy ráeszméléseknek, az igazi elköteleződéseknek mostanában kellene megszületniük. Mert most van, mostanság lesz a döntéseidnek valóságos súlyuk, életre szóló nyomatékuk. De mi van, ha az ember rosszul és ostobán dönt? Hát ez a nehézség az egészben. Ha idősebb és okosabb leszel, akkor majd talán jobban döntesz. De ha később döntesz, attól nem lesz alaposabb a döntésed. Mert most vagy leginkább önmagad, most vállalod a legnagyobb kockázatot, most lesz igazán a te döntésed. A helyzet az, hogy többé-kevésbé az vagy, ami mostanra lettél. Azzal kell főznöd, amit ezideig összeszedtél. Én nem hiszek a számmisztikában, de a 25. év mégis csak egy korszakhatár. Ha halogatni akarod a dolgot, akkor persze mondhatod, hogy neked a 26. év a határ. De a 26 már nem különbözik lényegesen a 25-től, míg a 24-től még jelentősen különbözött. Szívesen küldtem volna megint egy verset neked, de a versek ideje tavaly volt. És tavaly olyan iszonyú rég volt, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy csak egy év telt el azóta. Az Isten áldjon meg ebben a most következő szép és nehéz korban!"
- idézet egy jó baráttól, hálás köszönet a gondolatokért!