Mindössze két napom volt, hogy benyomást szerezzek Portugália két legnagyobb városáról. Visszagondolva olyan volt ez a villámlátogatás, mintha valaki körbe repített volna az országon, felpillantott volna mindenből egy kicsit, mindenből csak felszínesen, madárröptében. Portóba az óra hátratekerése után péntek reggel fél 9-re érkeztem és a déli busz indulásáig volt időm körbefutni a belvárost. A repülőtérről körülbelül egy óra alatt lehet bejutni a központba, és ha a buszos megoldást választjuk, kicsit megfigyelhetjük a külvárosi életet is. A főképp családi házas környéken a portugálok előszeretettel teszik ki zászlajukat a ház falaira, ablakaira, és a rengeteg itt élő brazil származású lakosság miatt sok a brazil lobogó is. Miközben városba tartva a reptéren beszerzett térképpel manővereztem, a mellettem ülő bácsi megkérdezte tőle, hogy segíthet-e útbaigazítani. Először angolul beszélt hozzám, aztán átváltottam spanyolra, ő pedig portugálul folytatta a kommunikációt. Nem is gondoltam volna, hogy a két nyelv ennyire hasonlít egymásra. Még ha mindent nem is értettem meg, de feltett szándékom volt, hogy ki akarom próbálni ez az érzést, hogy milyen két különböző nyelven beszélni, mégis megérteni egymást (a magyarral ezt ugye igen nehezen lehet kivitelezni és mindig irigykedve hallgattam, ahogy a lengyelek saját nyelvükön társalognak a szlovákokkal). Végül ez a hetvenéves kinézetű, de jó formában lévő, életvidám bácsika lett portói idegenvezetőm :))) Felajánlotta, hogy végigfut velem Portó fő nevezetességeit, én pedig örömmel elfogadtam. Először kissé tartottam a dologtól, szeretek ugyanis a magam útján járni, de végül még a térképre sem volt szükségem, élveztem a beszámolókat, az épületek történeteit, nyugodtan fotózhattam, nem kellett közben az utca neveket figyelni. Megmutatta a híres Sao Bento vasútállomást (melynek több, mint 30 ezer apró csempe díszíti a falait) és a történelmi városközpont legfontosabb épületeit (melyek az UNESCO világörökség részei is). Megnéztük a Katedrálist (román-gótikus székesegyház), a Szent-Ferenc templomot és elidőztünk egy, a Douro folyót átszelő hídon is, ahonnan a város mindkét részére gyönyörű kilátás nyílt. Végül elköszöntünk egymástól és még volt időm beszerezni egy vaníliás cukros croissant, mely annyira csábítgatott az egymást érő cukrászdák és kávézók ablakaiból. Portugália valóban az édesszájúak Mekkája!
Lisszabonba óránként közlekedik távolsági busz a városból, nagyjából 3,5-4 óra a menetideje. Az autópályán sajnos nem sokat látni az országból, persze a táj ott is gyönyörű, sok a szőlőültetvény és zöld, erdős részek jellemzik. Ez a pár óra gyorsan eltelt és nagyon fel voltam dobva csupán annak gondolatától, hogy pár óra múlva találkozom Emiékkel. Lisszabonban a buszállomás viszonylag messze van a belvárostól, érdemes metróra szállni. Az itt töltött délután alatt közel sem tapasztaltam a portói vendégszeretet. A metró jegy árus nő úgy szólt hozzám, mint egy állathoz, az állomáson nem volt kiírva sehol sem, hogy melyik oldalon, melyik irányba visz a metró és akiket megkérdeztem, nem beszéltek angolul és spanyolul sem értették, hogy mit akarok. Végül egy hasonló cipőben járó kínai világjáró fiúhoz csapódtam, aki hasonló bizonytalansággal állt ott. Szerencsét próbáltunk és felszálltunk egy irányba, mely aztán a belvárosba tartott. Az Parque Eduardohoz közel szálltam le, mely a központ leghosszabb parkja. Északi részén egy gigantikus méretű zászló áll, majd lefelé tartva a park egy nagy körforgalomba torkollik, amely több fontos sugárút találkozása is egyben (Marqués de Pombal).
Aztán a folyó felé folytatva az utat a Liberdade sugárúton tartottam lefelé, bízva abban, hogy ez majd elvisz a fő látványosságok felé. Rossz turista módjára ugyanis nem olvastam utána annak, hogy mi az, ami ebből a városból kihagyhatatlan, ha 3 órája van az embernek, csak azt tudtam, hogy a 28-as villamoson nekem még aznap utaznom kell. Ezen az úton gyakorlatilag a szállodákon kívül semmi érdekeset nem láttam és mivel eltelt egy óra a gyaloglással, már-már kezdtem kétségbe esni, hogy nem látok semmit Lisszabonból. Amikor azonban feltűnt a Nemzeti Színház és azon a környéken egy rendkívül meredek felfelé vezető utcacska egy ócska villamossal, kezdtem megnyugodni. Nagy sebességgel elindultam a villamos felé, közben majdnem elütött egy autó... basszus Portugáliában nagyon vigyázni kell, akkor is, ha zöldön megy át az ember, főleg a hozzám hasonló figyelmetlen, ám lelkes turistáknak!!! Felnyomtam magam a villamosra, ami nagyon eredeti volt, kicsi, egy terű, a két szélén egymás felé néző fapaddal. Itt aztán begyűrtem egy szendvicset és vártam az indulásra. Meglepetésemre a teljes menetidő 1 perc volt és csupán a domb tetejéig vitte az utasokat. Gyalogosan az élmény talán jobb, és így még az 1,45 euros jegyet árát is megspórolhatjuk. Itt aztán már fogalmam sem volt, hol vagyok, a térképet is eltettem, és nem érdekelt, csak mentem a megérzéseim után, élveztem a fotózást.
Nagyon szépek ezek a kicsempézett házak! Többek között az utcanévtáblákon, a magánházakon, a középületek falain, a metróállomásokon, vagyis lépten-nyomon feltűnnek, hogy Lisszabonban kívülről csempézik a házakat. Ezt úgy hívják, hogy azulejos, a hagyományos portugál csempefestészet, amelynek eredeti rendeltetése az üres terek kitöltése, dekorálása volt. Szívesen vetettem volna magam bele a szűk, olykor koszos, sötét utcák rengetegébe, de teljesen elveszni sem akartam, így maradtam a forgalmasabb részeken. Újabb óra nézelődés után, hogy betájoljam magam nagyjából a térképen, egy téren megkérdeztem egy másik turistát, hogy mégis hol vagyunk, és mire végül megtaláltam a pozíciómat, feltűnt ő, a 28-as villamos és jött az újabb rohanás a megálló felé, mert nekem azon nyomban fel kellett rá szállnom. És igen, olyan, amilyennek leírták: meredek lejtőkön és dombokon fut le és felfelé, szűk kis utcákon, hogy kinyúlva már-már megérinthetjük a házak falait, zötyög, pattog, igazi hullámvasút! A teljesen vonalat nem volt szerencsém kipróbálni, mert az egyik állomáson kitette az utasokat műszaki hibára hivatkozva, de nekem ez jól is jött, ugyanis a villamos vezető lány útbaigazítása alapján egész közel tett le ahhoz a ponthoz, ahol Brunoval, Emi portugál barátjával találkoztam. Egyre közeledett küldetésem célja, hogy barátnőmnek meglepetést szerezzek a látogatásommal. A 28-as ezen állomása a Basilica de Estrela volt, de a kívülről valóban gyönyörű épületnél jobban érdekelt a vele szemben lévő botanikus kert, így a fennmaradó időt itt töltöttem, egy tündérmesébe illő sok száz éves fa árnyékában megpihenve.
Ezután elindultam a Brunoval megbeszélt találkozópontra, mely a híres Április 25-e hídhoz nagyon közel volt, így megcsodálhattam őt. A két kilométer hosszú csodás híd a San Fancisco-i Golden Gate mintájára épült, nevét az 1974-es Szegfűforradalomról kapta. Gyakorlatilag a híd alatt van egy kissé elhagyatott gyár terület, ahova több cég is kitelepült. Itt dolgozik Bruno, aki egy reklámfilmeket készítő cégnél vágó. Mivel aznap nem tudta befejezni a munkát 8 előtt, még ráhúztunk 2 órát és addig vártam rá, amíg aztán végre beültünk a kocsiba, hogy Almaba felé vegyük az irányt, ahol jelenleg laknak. Ez a híd másik oldalán van, egy lakóparkos város, ahova láthatóan tényleg csak aludni járnak az emberek, központi része sincs igazán. Este 10 után értünk haza, és mondanom sem kell, hogy mennyire örültünk Emivel a találkoznak. Mindketten nagyon fáradtak voltunk (Emi a 24 órás babázástól és a rendszertelen alvástól, én pedig az egész napos mászkálástól és a reggel 4 órás keléstől). Sajnos nem voltam éhes, pedig vacsizhattam volna jó kis magyar kosztot :))) Itt volt ugyanis az anyukája is, aki a babázással segített Eminek. A kis Bruno Attila nagyon szép baba és ott létem alatt nagyon nyugodt volt, végig aludt, mint egy angyalka. Későig beszélgettünk, aztán másnap együtt reggeliztünk, Brunika etetés után felavatta a kanapét egy kis böfivel, és már mennem is kellett vissza... gyakorlatilag szegény Eminek még ideje sem volt elfogni, hogy ott voltam, de biztos vagyok benne, hogy még visszatérek xD!
Rövid látogatásom minden bizonnyal nem elégítette ki kíváncsiságomat Portó iránt sem. Másnap újabb 4 óra buszozás után a fennmaradó másfél órában mintegy megveszett vad futottam végig a fel nem térképezett részeket, folyamatosan kattintgatva a kamerával. Egyszerűen mindent olyan gyönyörűnek láttam, olyan művészinek, az ablakban lógó szennyestől a giccsesen feldíszített sikátorokon át, a folyóparton sütkérező sirályokat, mindent! Nagyon szerencsésnek és boldognak éreztem magam ebben a világban, feltöltve pozitivizmussal és szeretettel ez iránt a világ iránt. A lenti képek ekkor készületek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése