My parent's visit: the happiest end what's possible :)

The end

Mert az elkezdett torteneteket illik befejezni. Akkor is, ha ekezet nelkul, mert most epp nincs magyar billentyuzetem. :)

Eltelt a nyar anelkul, hogy kulonosebben beszamoltam volna az esemenyekrol. Mar pedig voltak, csak kevesbe szinesebbek, kevesbe kellemesek mint azelott. Az onkentes projektem utan hirtelen valtaskent jott ujra egy nagy multi csapataba bekerulni, raadasul egy olyan temaval foglalkozni, ami eloszor teljesen idegen volt. Barmennyire is abszurd, junius elejetol szilikon csoveket arultam egy gyarto cegnel, es bar az elejen nagyon ridegnek tunt az egesz, sikerult nagyon jo kapcsotlokat felepitenem az ugyfelekkel es reszben a munkatarsakkal is. Rengeteget tanultam, igen a csovekrol is, de ujra es ujra, magamrol... hogy tudok meg gyorsan tanulni, hogy igen is eros az a kepessegem, hogy konnyen beilleszkedek egy tarsasagba, akkor is ha rideg kereskedokrol van szo, akikkel a munkan kivul nem lehet mirol beszelgetni, hogy kepes voltam harom honap alatt elerni, hogy a kliensek a vilag minden reszerol szebbnek-szebb valaszleveleket irtak a bucsulevelemre, hogy jo paran meg fel is hivtak, hogy megkoszonjek a munkamat... nem beszelve arrol, hogy rengeteget embertol kaptam biztato szavakat es lelkesitest, hogy legyen erom belevagni es vegigcsinalni a ram varo egyetemi evet.

Talan paran meg nem tudjak, hogy egyelore itt hagyom Kataloniat, igy ez a tortenet vegeter. Hogy lesz-e folytatasa, vagyis hogy aza bizonyos foltatas itt lesz-e, az idovel kiderul. A fonokom szerint a ceghez visszavarnak, kerdes, hogy en visszvagyom-e ide :)

Tortent ugyanis, hogy egy hetfoi napon a munkabol hazaerve, epp osszeszedtem a tornacuccumat, hogy kicsit kikapcsolodjak az egesz napos idegeskedes utan a munkahelyen, de meg volt ugy 5 percem es gondoltam, hogy gyorsan rakukkantok az emailemre. Ekkor ott allt a targyban: CEU Acceptance, ami elsore meg nem is mondott sokat, aztan ahogy olvasom a sorokat, magam sem hiszek a szememnek: orommel tudatjak vele, hogy nekem adnak egy osztondijat, amelyet magyarnak nem szoktak adni, de ebben az evben kivetelt tesznek es szeptembertol varnak az egyetemen. A tortenet elejet nem ismered. Januarban jelentkeztem a Kozep-Europai Egyetem egy mester szakara (Public Policy), ami nagyon-nagy almom volt, ossze kellett allitani egy nem kicsi jelentkezesi csomagot, aztan marciusban hazautaztam angolbol vizsgazni es vartam... vegul majusban jott a hir, hogy felvettek, de nem tudnak adni tamogatast. Ezen az egyetemen a mesterszakakok ara 11000 EUR, amire meg rajon jopar dolog, szoval egy atlag magyarnak, akinek nem milliomosok a szulei eleve eselye sincsen. Hatalmas csalodas volt ez nekem, de szep lassan feldolgoztam a hirt es elkonyveltem magamban, hogy ez egy ujabb pofon az elettol. De semmi gond, menni kell tovabb, uj lehetosegek utan nezni... ekkor kezdtem el nagyon intenziven munkat keresni, es tudtam, hogy a nyelvek miatt vegul egy multinal fogok kikotni. Igy is lett...

Egeszen par hettel ezelottig. Amikor le kellett mondanom valamirol, amit szerettem volna, par nap bankodas es onsajnalat utan mindig tovabb leptem es elfogadtam, amit a sors akart. Mar nem is nagyon gondoltam az eredeti tervekre, tudtam, hogy idovel ugyis el fogom erni, amit szeretnek, csak ennek nem most es nem Budapesten volt az ideje. Eppen ezert amikor kaptam a hirt, par napig nagyon bizonytalan voltam, nem tudtam, hogy ez most jo-e nekem, hiszen az egyetem gondolatatol is tavol kerultem. Aztan el kezdtem szepen sorjaban kikerni a barataim velemenyet, ez rengeteget segitett a dontesben. Ugy tunik tehat, hogy hetfotol Budapesten leszek ujra es beteljesulhet az almom, hogy egy valoban szinvonalas egyetemen szerezhetek ertekes tudast. Hogy ezt sikerul-e kesobb kamatoztatni, idovel kiderul, de legalabb megkaptam az eselyt, hogy kozelebb keruljek egy vagyottabb foglalkozashoz. Egyelore tele vagyok ketsegekkel, hogy egyaltalan menni fog-e ez nekem, mert biztosan nalam sokkal felkeszuletebb diaktarsakkal fogok tanulni, es eleg nagy hatranyokkal indulok. De ez az amit akartam, es ha igazan erdekel a tema, vegig kell csinalnom, megpedig nem fellabon egyensulyozva.

Nemreg egy ismerosom az kerdezte tolem, hogy megis mi vezerel az utkeresesben, miert alakitok dolgokat ugy, ahogy. Szerintem ez minden korunk beli nagy kuzdelme. A folyamatos nyomas, hogy megfeleljuk a tarsadalmi elvarasoknak, a csaladunk belenk tamasztott bizadalmanak, es legfokepp sajat magunknak feszultseget okoz bennunk. Az almaink megvalositasa mellett igyekszunk is elernunk valamit az eletben, jo munkahelyet szeretnenek, amit szeretunk is csinalni, kozben kellene, hogy legyen egy szep hazunk, kenyelmes autonk, szereto tarsunk, de azert nagy kalandokban is legyen mar reszunk, utazzunk is, hiszen ma az a fiatal, aki nem lat semmit a vilagbol, es nem beszel harom idegen nyelvet folyekonyan mar nem is er annyit a munkaeropiacon, es folytathatnam a sort mi mindent kell szem elott tartanunk. Vegul valasztanunk kell, mert rajovunk, hogy mindent egyszerre nem lehet, barmennyire is szeretnenk, egy eletunk van es ez tul keves minderre. Ez nem feltetlenul rossz, hiszen igy egy vagy csak egy par dologra koncentralhatunk es abban teljeseudhetunk ki, nem elaprozva a dolgokba vetett energiakat. Nekem voltak idoszakok az eletemben, amikor csak a tanulasra koncentraltam, volt, amikor csak a munkara, es volt amikor csak a szerelemre. A egyik legkedvesebb baratom ezt ugy fogalmazta meg, hogy “az utkeresesnek ez is a lenyege, hogy kiprobaljuk magunkat mindenfele dologban, amig lehet, aztan valasztunk, mikozben egyszerre le is mondunk dolgokrol. Olyan dontest kell hoznunk, barmi legyen is a dontes eredmenye, melyet nem kell szégyelljél majd az unokaid elott. Es azokat a donteseket nem fogod szegyelni, legyen az jo vagy rossz dontes, melyrol vilagosan meg tudod majd mondani, hogy egykor, azaz ma, milyen ervek alapjan hoztad”.

The end and a new beginning...

Vége a katalán bikaviadaloknak!

Végre végérvényesen is betiltották a bikaviadalokat Katalóniában, ami az ország szárazföldi részének első régiója, ahol a régóta vitatott, ősi hagyományt 2012 január elsejei hatállyal eltörölték. A Kanári-szigeteken már 1991 óta nem engedélyezik bikaviadalok rendezését. Éljenzés fogadta a 135 tagú barcelonai törvényhozásban, amikor a házelnök bejelentette a szerdai szavazás eredményét: a törvényt elfogadták, mert 68 képviselő a tilalom mellett voksolt, 55 ellenezte és kilencen tartózkodtak.

KAtalóniában eddig is kevés bikaviadalt tartottak. Rendszeresen csak Barcelona egyetlen arénájában, a La Monumentalban rendeztek "corridákat". Más városokban, Geronában, Figuerasban vagy Lloret de Marban évekkel ezelőtt lebontották az arénákat, mert a szórakozásnak ez a fajtája nem vonzott elég nézőt. A tilalom ennek ellenére erős jelzés az ország többi részének is. A látványosság katalán hívei, akik az állatok jogainál előbbre valónak tartják a kulturális hagyomány ezen "oszlopának" megőrzését, vereségük után most a madridi alkotmánybírósághoz akarnak fordulni.

A katalán törvényhozás a Prou! (Elég!) környezetvédelmi mozgalom indítványára tűzte napirendre a kérdést. A mozgalom tavaly év végén 180 ezer aláírást gyűjtött össze a bikaviadalok beszüntetését követelő népi kezdeményezésével, amelyhez később Brigitte Bardot francia színésznő, a dalai láma és Antoni Tapies katalán festő is csatlakozott. A hosszadalmas, szenvedélyektől sem mentes parlamenti vitában a Prou szóvivője, Anna Mulá a szavazás előtt felszólította a képviselőket, hogy küldjék "az irgalom és a haladás üzenetét az emberiségnek". A "barbár" bikaviadalok az állatoknak nem jelentenek mást, csak kínzást és fájdalmat - érvelt. (MTI)

Független Katalónia?

A történet hosszú. A végkövetkeztetés egyszerű. Hogy azonosulni tudjunk a katalán függetlenedési törekvésekkel, amikor éppen eddigi jogaiktól próbálják ismét megfosztani őket, vissza kell menni az időben. Ugyanakkor meg kell azt is érteni, hogy a jelenben élő katalánok számára (legalábbis amit én hallok és tapasztalok a mindennapok során) egy a lényeg: ők már pedig nem spanyolok és nem hajlandóak tovább pénzt a madridi közös kasszába. Persze, hogy ez a vita is a pénz körül forog, mindenki szeretne jobban élni, szeretnének több kórházat, színvonalasabb oktatást, ingyenes autópályát, a katalán nyelv abszolút dominanciáját stb. Mindezzel csábít a függetlenedés, és mind ez megvalósulhatna, hiszen Katalónia még mindig Spanyolország leggazdagabb régiója: a katalán GDP a spanyol bruttó hazai termék 20%-át adja, míg az export 30%-a Katalóniában származik (K. mindössze 6,3%-a Spanyolország területének). És akkor most jöjjön egy összefoglalás Bede Márton, az index.hu munkatársának összefoglalásában, akivel sok mindenben egyetértek, mellesleg igen csípős iróniával ír a spanyol-katalán kompozícióról.

"Nem vagyunk spanyolok". Sőt: "Nem adunk pénzt a spanyoloknak". Ezzel az önmeghatározással nincs is nagy baj: a spanyolok tényleg hülyék. Már nem úgy mint "őrült spanyolok", hanem mint szimpla hülyék. Minden egyes közhely, ami a spanyolokról elterjedt, tehát hogy lusta, megbízhatatlan, földhözragadt, buta népség, a legteljesebb mértékben igaz. És ezek még a szerethetőbbek. Mindig jól szórakozom, amikor ibériailag alulképzett ismerőseim Torrente nyomozó kalandjait nézve azt hiszik, hogy ez az idegengyűlölő, a végletekig nacionalista, franco-fanatikus korlátolt bunkó, aki meg van győződve arról, hogy ő a világ közepe, valamiféle elnagyolt karikatúrája lenne a spanyol nemzeti karakternek. Ó dehogy. És akkor milyen lehet az a nagyjából hétmillió katalán, aki hagyja, hogy ez a nemzet, amely Cortés és Pizarro óta csak egyre lejjebb és lejjebb csúszik uralkodjon felettük ötszáz éve?

Katalónia születése a Nagy Károly halála utáni összeurópai osztozkodás idejére saccolható, amikor a Pireneusok mindkét oldalán az összes helyi hétszilvafás nemes megpróbált a többi fölé kerekedni. A győztes végül a csodálatos nevű Szőrös Wilfred lett, aki féltucat grófi címe közé a IX. században a Barcelonai és Gironai grófságot is megszerezte. A következő néhány száz év román templomok alapításával és a parasztság állati sorban tartásával telt egészen 1137-ig, amikor a kurrens barcelonai gróf, IV. Ramon Berenguer elvette Petronilla aragóniai királylányt, ezzel megalapítva az Aragón-Katalán királyságot és egyben a katalán nemzet aranykorát. Hódítás hódítást követett, a XV. század közepére a birodalom elérte azt a méretét, amely máig is alapja a pszichopata nacionalisták Països Catalans-térképeinek. Sőt, tulajdonképpen a mai katalán nacionalisták ugyanolyan visszafogottak, mint magyar kollégáik, akik azért Szent Gallent nem csapnák hozzá Nagy-Magyarországhoz: az egykor katalán uralom alatt álló Dél-Olaszországról és Szicíliáról nagyvonalúan lemondanak, és még Szardíniáról is, pedig ott Alghero városában a lakosság egy része még mindig egy katalán nyelvjárást beszél.

Amikor 1479-ben Aragóniai Ferdinánd elvette Kasztíliai Izabellát, végre megszületett Spanyolország, Katalónia pedig egyszerűen meghalt. Néhány csúnyán megtorolt felkelést leszámítva, amikor pár órára sikerült ismét függetlennek lenni, egészen a XX. századig a katalán népnek a távolból parancsolgattak. Az 1930-as években a már évtizedek óta érlelődő modern katalán nacionalizmus, a Katalóniában elképesztően erős szélsőbaloldali mozgalmak a Marxista Egyesülés Munkáspártjától az Egyesült Katalán Szocialista Párton át egészen a klasszikus anarchistákig valamint a kedvező spanyol politikai közeg együttesen azt eredményezték, hogy felcsillanhatott a katalán önrendelkezés és függetlenség főnixmadara. 1936-ban azonban kitört a republikánus/balos/katalán nacionalista oldal számára hogy úgy fogalmazzunk nem egészen sikeres spanyol polgárháború, és a remény mehetett a levesbe.

Az utókor valamiért kedvesebben bánik Francisco Francóval, mint a keleti blokk vele nagyjából egy időben garázdálkodó diktátoraival, és egyfajta light-Mussoliniként tekint reá, az operettország operettzsarnokára. Franco azonban egy cseppet sem volt jobb, mint Kádár: betiltott, eltiport, jogot fosztott, romba döntött, és még idegen csapatokat is behívott saját népe legyilkolására (lásd Picasso, Pablo: Guernica). A katalánok az előző évszázadok sérelmein mára túltették magukat, de Francoért nem bocsájtottak meg, és nem is fognak még jó hosszú ideg. Ahogy a magyar nacionalista közbeszédben a mocskoszsidó, úgy a katalánban a francóista az ellenség állandó eposzi jelzője, legyen szó a madridi kormányról, a madridi sajtóról és elsősorban a rohadt büdös francóista Real Madridról. Ez így persze vicces paranoiának tűnik, de Spanyolországban tényleg a mai napig létezik egy retronacionál-militarista réteg (mondom, hogy Torrente), amelyik nem csak visszasírja a Franco-rendszer éveit, hanem tenni is hajlandó lenne a cél érdekében. 2006 januárjában a spanyol honvédelmi miniszter kénytelen volt házi őrizet alá helyezni José Mena Aguadót, a szárazföldi erők parancsnokát, mivel a tábornok úr a hadsereg bevetését helyezte kilátásba arra az esetre, ha Barcelonában tovább pattognának "veszélyeztetve a spanyol nép és egyben az ország területi integritását".

Franco alatt a katalán népnek nem voltak kollektív jogai, a nyelv gyakorlatilag be volt tiltva, a Real Madrid pedig hathatós központi támogatással majdnem mindig megnyerte a bajnokságot. Amikor 1975-ben végre meghalt, a spanyol demokratikus átmenet alappillére (szemben bizonyos kelet-európai országokkal, amelyek még erre sem voltak képesek) az új, három év múlva elfogadott alkotmány lett, amelybe a katalánoknak végre sikerült az önrendelkezést beletuszkolniuk. Az alkotmány kiemelten kezelte a három történelmi kisebbség (a másik kettő a robbantgatós baszk és a tengeriherkentyűs galíciai, a galego) által lakott autonóm tartományokat, és egy rakás előjogot biztosított ezeknek. Így lett Katalóniának saját kormánya a központi, spanyol mellett, így lett saját rendőrsége is a büdös francóista madridi erőszakszervezetek ellensúlyozására, és így lett hivatalos nyelv a régióban a spanyol mellett a katalán is.

Az alkotmány által kijelölt mérföldkövek a katalán autonómia útitervén nagyjából húsz évig feleltek meg a katalán politikusoknak, az ezredforduló környékén viszont már a közülük mérsékeltebben nacionalisták is erős viszketést kezdtek érezni töktájékon, amely ezek lehugyozására kezdte őket ingerelni. A balhét természetesen a pénz robbantotta ki. Spanyolország többi részén a smucig szinonimája nem a skót, hanem a katalán, és tényleg: szeretik a pénzt, és hiába van nekik bőven, utálnak belőle másnak adni. Különösen pedig a mocskos francóista madridi kormánynak, amelyik aztán az ország elmaradott, lusta cigányok által lakott régióira fordítaná a dolgos barcelonai keményen megkeresett adótallérjait. Katalán politikus gyakorlatilag képtelen anélkül közszerepelni, hogy ne hívja fel olyan igazságtalanságokra szavazói és a szélesebb pánspanyol, a velejéig francóista közvélemény figyelmét, mint például az a felháborító tény, hogy a madridi tolvajok a katalán szülők pénzéből osztogatnak ingyen számítógépeket Extremadura (az ország leglepukkantabb régiója) kölykeinek. Vagy hogy katalán autópályák helyett inkább az andalúziai úthálózatot fejlesztik, esetleg egyenesen átutalják az államilag dédelgetett Real Madridnak. Barcelona környéke sokáig Spanyolország leggazdagabb régiója volt, a madridi agglomeráció természetesen csak azért tudta mára lenyomni, mert a francóista kormány évszázadok óta kizsákmányolja a dolgos katalánokat.

Mivel már eddig is volt egy rakat focis példa, álljunk meg egy pillanatra, és tanulmányozzuk egy kicsit az FC Barcelonát. A Barça nélkül a katalánokat nem lehet megérteni, és a Barça az, amiért egyáltalán megéri katalánnak lenni. Franco alatt a Camp Nou volt az egyetlen hely, ahol viszonylag szabadon lehetett lobogtatni a senyerát, a sárga-piros sávos katalán lobogót, és a francóista bírók ténykedésén sírva gyalázni a rendszert. A klub mottója, hogy "més que un club", azaz több, mint klub össze is foglalja lényeget: aki rendes katalán, annak nemzeti kötelessége minden szezon elején megvenni a bérletet a hazai meccsekre. A Camp Nou közönsége nem a magyar stadionokba kijáró paraszt, hanem a katalán társadalom teljes keresztmetszete, talán csak a nercbundás nagymamák és az állandó hasisfüst-felhőt eresztgető fiatalok vannak kicsit túlreprezentálva. A csapat minden rezdülésével két sportlap is foglalkozik naponta több tucat oldalon, aki már járt Veszprémben kézimeccs-idején, az szorozza be az ottani hangulatot a Barcelona költségvetésével.

A 2004-es spanyol országgyűlési választásokat végül megnyerő, bár nem katalán, ám Barcelona-drukker José Luis Rodriguez Zapatero az akkori kampányban annyira szerette volna megnyerni a hagyományosan saját, jobb- és baloldali nacionalista pártjaikra szavazó katalánok kegyeit, hogy egy gyenge pillanatában megígérte, ha hatalomra jut, támogatni fogja az alaptörvény, az estatut módosítását. Mivel Zapatero a választásokat mit ad isten megnyerte, a katalánok azonnal rávetették magukat a felkínált koncra.(...)

Az új estatut körüli vita egyik eleme, hogy Katalóniát nemzetként említi, korábban pedig mint nemzetség. Szó van a barcelonai reptérről, az El Pratról, amelynek központjában az áll, hogy a madridiak nem hajlandóak elismerni: minden nemzetnek joga van kezelni a saját repteréből befolyó anyagiakat.

Az estatut legesleglényege persze az a passzus, hogy a jövőben a katalánok által fizetett adóknak a francóisták legfeljebb az 50 százalékát lophassák el, a többivel a katalán politikusok gazdálkodhassanak. Az új estatut ellen végig tiltakozó Néppárt, a korábbi francóista miniszterelnök, Aznar Partido Popularja (PP) szerint ez nem más, mint az alapvető emberi és nemzeti szolidaritás teljes hiánya, amelyet ha a katalánok logikusan továbbvisznek, akkor a végén a gazdagabb barcelonai kerületek sem lesznek hajlandóak a Rambla-környéki lepukkantság felszámolására áldozni. A PP másik tényleg bombabiztos érve az estatut ellen, hogy az utca katalánja nagy ívben szarja le, hogy kinek fizeti be az adóját, és az egész csak a hatáskörüket szélesíteni vágyó, hatalommániás katalán politikusok vesszőparipája. Szerencsére a demagógia a PP-től sem áll távol, így azt is komolyan merik állítani, hogy a nemrég feltétel nélküli fegyverszünetet hirdető ETA csak azért tette le ideiglenesen a fegyvert, hogy a velük egy húron pendülő katalánok estatutja kisebb ellenállásba ütközzön Madridban.

A Magyarországon Katalóniáról és a katalánokról - elsősorban zászlóshajójuknak, Barcelonának köszönhetően - élő kép a szimpatikus, liberális, barátságos népé, amelyik aztán igazán tud élni, hatalmasakat eszik és hajnalig mulat. Az utóbbi speciel igaz, de aki ebből valamiféle szabadelvűségre és lazaságra következtet, az biztos azt is gondolja, hogy a droglegalizáló hollandoknál nincs jobb arc a világon. A helyzet azonban az, hogy akárcsak a coffeeshopokat megtűrő hollandok, a hajnali hatig a város közepén nyitva tartó szórakozóhelyeket és Európa messze legmagasabb zajszennyezési értékeit elviselő barcelonaiakat sem valamiféle magasztos eszme vezérli, hanem másodsorban a racionalitás, elsősorban a pénztárcájuk. Ha a fél világ ide jár enni és bulizni, hadd tegye, és inkább mi húzzunk belőle pénzt, mint a büdös francóisták."

Vall de Núria

Valahol a francia határ előtt, a Pirineusok szívében, Girona tartomány egyik legészakibb részén létezik egy mesebeli hely, melyre az év 365 napjából mindössze 60 napot süt a nap, de akinek sikerül kifogni egy ilyen napot, azt a természet minden létező színe és illata fogadja. Nuria völgyébe látogatásunkkor az ég teljesen tiszta volt, egy felhő sem ült rajta, a 18-20 fok körüli hőmérséklet igazi megkönnyebbülés és felfrissülés volt a júliusi hőségben, a völgyet körülölelő több, mint 2000 m magas hegycsúcsok, a helyenként füves, hófoltos vagy éppen fenyves hegyoldalak nyugalmat és a természet iránti tisztelet ébresztve néztek le ránk. A völgyben jelenleg egy templom áll, amit a 20.század elején adtak át jelenlegi állapotában, majd röviddel ezután kibővítették egy szállodával. Korábban pásztorok menedékhelyeként szolgált (12.sz) és külön kápolnával rendelkezett, de egy 1428-as földrengés mindezt teljesen megsemmisítette. A felújítás több évszázadon át zajlott, végül a 18. században fejeződött be.

A szállodával kibővített épület 202-es szobája Katalónia történelmének útköve, ugyanis 1931-ben itt született meg a Katalán Autonómia Alapszabálya, melyet a Spanyol Köztársaság parlamentje egy évre rá elfogadott, széleskörű autonómiát biztosítva ezzel Katalónia számára. Ezután azonban minden újra elveszett, amikor Franco tábornok megnyerte az 1936-39-es polgárháborút, majd 1939 és 1975 között – a Franco rezsim idején – Katalónia politikai és kulturális elnyomás alatt állt. A templom szentjét, Núria szobját (aki a montserrati szűzhöz hasonlóan fekete bőrű) rögtön a háború kezdetekor kimenekítették az országból, először Franciaországba vitték, majd Svájcban kötött ki, megmentve ezzel a polgárháború rablóitól, pusztítóitól. Végül az 1970-es években került vissza újra eredeti helyére.



A templom-és szállodaegyüttes előtt egy türkizkék tó terül el, melyen csónakázni lehet, bár a tó terjedelme azért nem akkora, hogy ne lehetne azt gyalog körbejárni és megcsodálni. A völgy télen egy síparadicsom lehet, annak teljes infrastruktúrájával, nyáron inkább a kirándulás, a lovaglás és a fűben terülés vonzza a turistákat. A levegő tisztasága a tüdő legmélyéig hatol, a hegyről leérkező, a tóban megpihenő, majd útját tovább folytató zuborgó víztömeg hangja nyugtató zene a füleknek. Szerencsés vagyok, mert ismét megismerhettem egy katalán kincset! És még mennyi minden hátra van!

The end and a new beginning

Tegnap volt az önkéntes projektem utolsó napja. Hogy mit éreztem? Semmit. És ez engem lepett meg a legjobban. Sem szomorúságot, sem örömet, sem nosztalgiát, sem megkönnyebbülést. Vége van és kész. Még csak el sem búcsúztam senkitől. Sokan még csak nem is tudják, hogy nem megyek többet. Nem éppen erre számítottam. Azt gondoltam, hogy sírva fogom elbúcsúztatni a betegeket, akikkel együtt dolgoztam és hogy fájó szívvel hagyom itt Katalóniát az önkéntes program után. Azt gondoltam, hogy nehéz lesz 9 hónap szabadságot, nyaralást magam mögött hagyni. Mégsem az. A körülmények idő közben változtak. Eredeti terveim, mely szerint hazamegyek tanulni meghiúsultak a pénz és ösztöndíj lehetőségek hiánya miatt. Találtam egy multinál állást itt Terrassában és maradok. Ezzel kicsit úgy érzem, hogy nem is ért véget semmi. Sőt csak most kezdődik igazán. Szerettem amit csináltam, és egyáltalán nem garantált az, hogy szeretni fogom, amit csinálni fogok. Szerettem volna a szakmámban, non-profit szervezetnél állást találni, de ehhez még tanulnom kellett volna és a szakmai előrehaladásom úgy tűnik várat magára. De hát a választás nem mindig a miénk. Az EVS projektem sajnos egy kész anyagi csőd lett, nem fizettek ki sok száz eurót nekem (lakbér és zsebpénz) és lehet, hogy már nem is fogják. Össze kell szednem magam anyagilag és ehhez igenis a multi környezet a legalkalmasabb és a 10 órás munkarend egy gép előtt görnyedve. Tudom, hogy ez nem végleges állapot és hogy idővel megtalálom a hozzám illő munkát, de hogy az itt lesz-e Spanyolországban, vagy tovább kell mennem... idővel kiderül...

Folyt.köv.

Express trip to Portugal: Porto and Lisboa in 2 days

Portóba pár hónapja vettem egy fapados jegyet. Akkor még nem tudtam, hogy dolgozni fogok és a pénteki indulás kissé rizikós, valamint azt sem, hogy végül változtatok az eredeti terveken és Lisszabon felé veszem az irányt, hogy meglátogassam Emit és a három hetes kis Brunot :)))

Mindössze két napom volt, hogy benyomást szerezzek Portugália két legnagyobb városáról. Visszagondolva olyan volt ez a villámlátogatás, mintha valaki körbe repített volna az országon, felpillantott volna mindenből egy kicsit, mindenből csak felszínesen, madárröptében. Portóba az óra hátratekerése után péntek reggel fél 9-re érkeztem és a déli busz indulásáig volt időm körbefutni a belvárost. A repülőtérről körülbelül egy óra alatt lehet bejutni a központba, és ha a buszos megoldást választjuk, kicsit megfigyelhetjük a külvárosi életet is. A főképp családi házas környéken a portugálok előszeretettel teszik ki zászlajukat a ház falaira, ablakaira, és a rengeteg itt élő brazil származású lakosság miatt sok a brazil lobogó is. Miközben városba tartva a reptéren beszerzett térképpel manővereztem, a mellettem ülő bácsi megkérdezte tőle, hogy segíthet-e útbaigazítani. Először angolul beszélt hozzám, aztán átváltottam spanyolra, ő pedig portugálul folytatta a kommunikációt. Nem is gondoltam volna, hogy a két nyelv ennyire hasonlít egymásra. Még ha mindent nem is értettem meg, de feltett szándékom volt, hogy ki akarom próbálni ez az érzést, hogy milyen két különböző nyelven beszélni, mégis megérteni egymást (a magyarral ezt ugye igen nehezen lehet kivitelezni és mindig irigykedve hallgattam, ahogy a lengyelek saját nyelvükön társalognak a szlovákokkal). Végül ez a hetvenéves kinézetű, de jó formában lévő, életvidám bácsika lett portói idegenvezetőm :))) Felajánlotta, hogy végigfut velem Portó fő nevezetességeit, én pedig örömmel elfogadtam. Először kissé tartottam a dologtól, szeretek ugyanis a magam útján járni, de végül még a térképre sem volt szükségem, élveztem a beszámolókat, az épületek történeteit, nyugodtan fotózhattam, nem kellett közben az utca neveket figyelni. Megmutatta a híres Sao Bento vasútállomást (melynek több, mint 30 ezer apró csempe díszíti a falait) és a történelmi városközpont legfontosabb épületeit (melyek az UNESCO világörökség részei is). Megnéztük a Katedrálist (román-gótikus székesegyház), a Szent-Ferenc templomot és elidőztünk egy, a Douro folyót átszelő hídon is, ahonnan a város mindkét részére gyönyörű kilátás nyílt. Végül elköszöntünk egymástól és még volt időm beszerezni egy vaníliás cukros croissant, mely annyira csábítgatott az egymást érő cukrászdák és kávézók ablakaiból. Portugália valóban az édesszájúak Mekkája!



Lisszabonba óránként közlekedik távolsági busz a városból, nagyjából 3,5-4 óra a menetideje. Az autópályán sajnos nem sokat látni az országból, persze a táj ott is gyönyörű, sok a szőlőültetvény és zöld, erdős részek jellemzik. Ez a pár óra gyorsan eltelt és nagyon fel voltam dobva csupán annak gondolatától, hogy pár óra múlva találkozom Emiékkel. Lisszabonban a buszállomás viszonylag messze van a belvárostól, érdemes metróra szállni. Az itt töltött délután alatt közel sem tapasztaltam a portói vendégszeretet. A metró jegy árus nő úgy szólt hozzám, mint egy állathoz, az állomáson nem volt kiírva sehol sem, hogy melyik oldalon, melyik irányba visz a metró és akiket megkérdeztem, nem beszéltek angolul és spanyolul sem értették, hogy mit akarok. Végül egy hasonló cipőben járó kínai világjáró fiúhoz csapódtam, aki hasonló bizonytalansággal állt ott. Szerencsét próbáltunk és felszálltunk egy irányba, mely aztán a belvárosba tartott. Az Parque Eduardohoz közel szálltam le, mely a központ leghosszabb parkja. Északi részén egy gigantikus méretű zászló áll, majd lefelé tartva a park egy nagy körforgalomba torkollik, amely több fontos sugárút találkozása is egyben (Marqués de Pombal).



Aztán a folyó felé folytatva az utat a Liberdade sugárúton tartottam lefelé, bízva abban, hogy ez majd elvisz a fő látványosságok felé. Rossz turista módjára ugyanis nem olvastam utána annak, hogy mi az, ami ebből a városból kihagyhatatlan, ha 3 órája van az embernek, csak azt tudtam, hogy a 28-as villamoson nekem még aznap utaznom kell. Ezen az úton gyakorlatilag a szállodákon kívül semmi érdekeset nem láttam és mivel eltelt egy óra a gyaloglással, már-már kezdtem kétségbe esni, hogy nem látok semmit Lisszabonból. Amikor azonban feltűnt a Nemzeti Színház és azon a környéken egy rendkívül meredek felfelé vezető utcacska egy ócska villamossal, kezdtem megnyugodni. Nagy sebességgel elindultam a villamos felé, közben majdnem elütött egy autó... basszus Portugáliában nagyon vigyázni kell, akkor is, ha zöldön megy át az ember, főleg a hozzám hasonló figyelmetlen, ám lelkes turistáknak!!! Felnyomtam magam a villamosra, ami nagyon eredeti volt, kicsi, egy terű, a két szélén egymás felé néző fapaddal. Itt aztán begyűrtem egy szendvicset és vártam az indulásra. Meglepetésemre a teljes menetidő 1 perc volt és csupán a domb tetejéig vitte az utasokat. Gyalogosan az élmény talán jobb, és így még az 1,45 euros jegyet árát is megspórolhatjuk. Itt aztán már fogalmam sem volt, hol vagyok, a térképet is eltettem, és nem érdekelt, csak mentem a megérzéseim után, élveztem a fotózást.
Nagyon szépek ezek a kicsempézett házak! Többek között az utcanévtáblákon, a magánházakon, a középületek falain, a metróállomásokon, vagyis lépten-nyomon feltűnnek, hogy Lisszabonban kívülről csempézik a házakat. Ezt úgy hívják, hogy azulejos, a hagyományos portugál csempefestészet, amelynek eredeti rendeltetése az üres terek kitöltése, dekorálása volt. Szívesen vetettem volna magam bele a szűk, olykor koszos, sötét utcák rengetegébe, de teljesen elveszni sem akartam, így maradtam a forgalmasabb részeken. Újabb óra nézelődés után, hogy betájoljam magam nagyjából a térképen, egy téren megkérdeztem egy másik turistát, hogy mégis hol vagyunk, és mire végül megtaláltam a pozíciómat, feltűnt ő, a 28-as villamos és jött az újabb rohanás a megálló felé, mert nekem azon nyomban fel kellett rá szállnom. És igen, olyan, amilyennek leírták: meredek lejtőkön és dombokon fut le és felfelé, szűk kis utcákon, hogy kinyúlva már-már megérinthetjük a házak falait, zötyög, pattog, igazi hullámvasút! A teljesen vonalat nem volt szerencsém kipróbálni, mert az egyik állomáson kitette az utasokat műszaki hibára hivatkozva, de nekem ez jól is jött, ugyanis a villamos vezető lány útbaigazítása alapján egész közel tett le ahhoz a ponthoz, ahol Brunoval, Emi portugál barátjával találkoztam. Egyre közeledett küldetésem célja, hogy barátnőmnek meglepetést szerezzek a látogatásommal. A 28-as ezen állomása a Basilica de Estrela volt, de a kívülről valóban gyönyörű épületnél jobban érdekelt a vele szemben lévő botanikus kert, így a fennmaradó időt itt töltöttem, egy tündérmesébe illő sok száz éves fa árnyékában megpihenve.





Ezután elindultam a Brunoval megbeszélt találkozópontra, mely a híres Április 25-e hídhoz nagyon közel volt, így megcsodálhattam őt. A két kilométer hosszú csodás híd a San Fancisco-i Golden Gate mintájára épült, nevét az 1974-es Szegfűforradalomról kapta. Gyakorlatilag a híd alatt van egy kissé elhagyatott gyár terület, ahova több cég is kitelepült. Itt dolgozik Bruno, aki egy reklámfilmeket készítő cégnél vágó. Mivel aznap nem tudta befejezni a munkát 8 előtt, még ráhúztunk 2 órát és addig vártam rá, amíg aztán végre beültünk a kocsiba, hogy Almaba felé vegyük az irányt, ahol jelenleg laknak. Ez a híd másik oldalán van, egy lakóparkos város, ahova láthatóan tényleg csak aludni járnak az emberek, központi része sincs igazán. Este 10 után értünk haza, és mondanom sem kell, hogy mennyire örültünk Emivel a találkoznak. Mindketten nagyon fáradtak voltunk (Emi a 24 órás babázástól és a rendszertelen alvástól, én pedig az egész napos mászkálástól és a reggel 4 órás keléstől). Sajnos nem voltam éhes, pedig vacsizhattam volna jó kis magyar kosztot :))) Itt volt ugyanis az anyukája is, aki a babázással segített Eminek. A kis Bruno Attila nagyon szép baba és ott létem alatt nagyon nyugodt volt, végig aludt, mint egy angyalka. Későig beszélgettünk, aztán másnap együtt reggeliztünk, Brunika etetés után felavatta a kanapét egy kis böfivel, és már mennem is kellett vissza... gyakorlatilag szegény Eminek még ideje sem volt elfogni, hogy ott voltam, de biztos vagyok benne, hogy még visszatérek xD!

Rövid látogatásom minden bizonnyal nem elégítette ki kíváncsiságomat Portó iránt sem. Másnap újabb 4 óra buszozás után a fennmaradó másfél órában mintegy megveszett vad futottam végig a fel nem térképezett részeket, folyamatosan kattintgatva a kamerával. Egyszerűen mindent olyan gyönyörűnek láttam, olyan művészinek, az ablakban lógó szennyestől a giccsesen feldíszített sikátorokon át, a folyóparton sütkérező sirályokat, mindent! Nagyon szerencsésnek és boldognak éreztem magam ebben a világban, feltöltve pozitivizmussal és szeretettel ez iránt a világ iránt. A lenti képek ekkor készületek.

Dali, Figueres, Cadaques

A figueresi Dali múzeum kihagyhatatlan élmény a Katalóniába látogatóknak. Barcelonától 2 óra alatt jutottunk el kocsival, de ha valaki turistaként kicsit több időt tud itt tölteni, megéri rászánni egy napot a dél-francia határtól pár kilométerre fekvő városkákra. Ha pedig Gironában töltünk pár napot, fél óra alatt még vonattal is könnyen megközelíthető. Figueres Dali szülővárosa és hosszú, tartalmas életének végső állomása is egyben. Az itt található múzeum egyben a művész sírhelye is.

Az érdeklődőknek összeszedtem néhány infót Dali életéről nagyon röviden (lsd. lent) Ajánlom mindenkinek, hogy ezen kívül is olvasson utána, megéri! A bulvárlapok mai eseményeit simán lepipálja az ő élete! Egyébként itt nem csak egyedi és rendkívül gazdag szürrealista művészetéről ismerik a helyiek, hanem feleségéhez fűződő őrült szerelméről és szerelmeiről, valamint rendszeres droghasználatáról is. Állítólag azok és az ital nélkül nem születhettek volna meg ezek a látomásokat idéző alkotások, bár azért erről megoszlanak vélemények. Egy még életében elismert művészre mégsem lehet csak úgy ráakasztani a drogfüggő címkét. Ő maga így vélekedett erről: "Nincs szükségem drogokra, én vagyok a drog." Végül is minden nézőpont kérdése...




Az 1904-ben Figuerasban született Dalí már gyerekként saját világot alkotott magának. Műveltségét jogász apja könyvtárának darabjaival alapozta meg, de anyja mély vallásossága és a nem hívő apja közötti ingadozás is formálta őt. Már kisgyerekként franciául tanult, az impresszionista művészettel való találkozása után pedig 12 évesen beiratkozott szülővárosa művészeti akadémiájára. Első kiállítását 1919-ben a városi színházban tekinthették meg az érdeklődök, ekkoriban már az írással is próbálkozott.

1920-tól Madridban tanulta a művészetet, a Szépművészeti Akadémia hallgatójaként botrányairól is híressé vált, le is tartóztatták. Ezekben az években kötött szoros barátságot a filmes Luis Bunuellel és a költő Federico García Lorcával. 1925-ben első önálló kiállítását ünnepelhette, egy évre rá Párizsban már Picasso társaságát kereste. A szürrealistákkal, valamint Paul Eluard feleségével való találkozása megváltoztatta az életét, képei óriási sikereket hoztak számára, az orosz származású Gala személyében pedig rátalált élete szerelmére.

A harmincas évekre kialakult saját „hiperrealista”, „paranoid-kritikai” stílusa, képeinek álomvilágában a hétköznapi tárgyak deformálódnak és bizarr, irracionális átváltozásokon mennek keresztül. Képeinek olykor több nézetet is adott, mást látni rajtuk messziről és mást a részletek vizsgálatakor. Az évtized második felében a politikába is beleártotta magát, Franco híveként elvesztette García Lorca és Bunuel barátságát, akivel korábban két szürrealista filmen is együtt dolgozott.

1940-ben elhagyta Spanyolországot, hosszú évekig az Egyesült Államokban élt. Az ekkor már világhírű művész díszleteket, jelmezeket tervezett a Metropolitan Opera számára, s még az ékszertervezésben is kipróbálta magát.

Sikerei hazájába való visszatérése után sem maradtak el, Figuerasban munkásságának emléket állító múzeum nyílt. Felesége 1982-ben bekövetkezett halála megtörte, Gala távozása után visszavonultan élt, ekkor készültek utolsó képei. 1989-ben szülővárosában hunyt el, ott is helyezték végső nyugalomra.

Leghíresebb festményei között Az emlékezet állandóságát, A lángoló zsiráfot, a Látomást... (tigrisekkel és póklábú elefánttal) és A polgárháború előérzetét emlegetik. Irodalmi munkássága is jelentős, illusztrációkat, sorozatokat készített Dante Isteni színjátékához, a Carmenhez, Rabelais Gargantua és Pantagrueljéhez, Voltaire Candide-jához, Cervantes Don Quijotéjához. A mesterség minden fortélyának birtokában volt, a klasszikusokkal is felvehette a versenyt, de senki sem engedte ennyire szabadon fantáziáját. „Én abban különbözöm a többi bolondtól, hogy nem vagyok bolond” – állította magáról. (forrás: www.ujszo.com, MTI)




Figueres után Cadaqués felé vettük az irányt, innen származnak Dali szülei. Az eredetileg halászfalucska ma már turistalátványosság és a régió jómódúinak híres üdülőfaluja, melynek állandó lakossága alig haladja meg a kétezret-ötszázat. A faluba hosszú kanyargó, olívaolaj fákkal és gazdag növényzettel övezett utakon vezet az út, a hegy tetejéről kilátás nyílik a Földközi-tengerre, majd a dombon lefele ereszkedve feltűnnek a falu fehér házacskái és a kikötő. Dimbes-dombos kanyargó szűk kis utcák, sok színben pompázó virágok és egy gyönyörű kikötő fogadja az idelátogatókat. Nem csoda, hogy Dali is sok időt töltött itt Gálával.